Néhány nap múlva feldübörögnek az új hatodik generációs kocsik az évadnyitó Daytona 500 előtti utolsó szűkítős pályán rendezett teszten Daytonában. Nem volt kérdés hát, hogy az elsőként bemutatkozó állandó rovatom, a Pályabemutató első bejegyzése erről a pályáról szóljon.

Az amerikai versenypályák közül kevés roskadozik nagyobb történelem súlya alatt, mint Daytona. Csak Martinsville-ben (1948), Darlingtonban (1950) és Richmondban (1953) versenyez régebb óta a mezőny, mint itt. Daytonában egy rakat kategória megfordul, köztük néhány igazán nagy presztízsű eseménnyel, mint például a daytonai 24 órás sportautó-verseny (jan 26-27.!), de a hely alapvetően a NASCAR-hoz kötődik – és mesébe illő története van.

…Amit részletesen meg lehet találni máshol, viszont a legérdekesebb dolgokat érdemesnek tartom kiemelni. Daytona Beach-en, a tengerparton már 1936 óta tartottak versenyeket. A versenyzők két mérföldet haladtak délnek az A1A úton, majd a déli kanyarnál lefordultak balra, a homokra, és visszatértek az északi kanyarhoz – utóbbi könnyen felismerhető, mert egy aszfaltra festett célvonal jelzi a helyét. A NASCAR atyja, Bill France, 1953-ben kezdte el szervezni egy új, állandó pálya megépítését. Amellett, hogy megtartsa az ovál alakot, egy cél vezérelte: olyan meredeken döntött kanyarokat akart, amennyire csak lehetséges a minél nagyobb sebességek és annak érdekében, hogy a nézők a pálya minél nagyobb részét belássák. A vadonatúj tri-oval elképzelés pedig azt a célt szolgálta, hogy a nézők ezt minél könnyebben tegyék: a tri-oval miatt kisebb fejmozdulattal is nyomon követhetőek a célegyenesben a kocsik, amiket a nézők maguk is kevésbé takarnak ki egymás elől. Na, így született meg a 31°-os kanyardőlés-szög, amivel a pálya egészen a Talladega 1969-es átadásáig valóban a világ leggyorsabb versenypályája lett. A nézők pedig máig egyedülálló módon legalább 90%-át belátják a pályának bárhonnan. Az első versenyt 1959-ben rendezték meg.

Azokat az oválpálya-konfigurációkat, amelyek az oválok belsejében (vagy régen Phoenix esetében a külsején) az oválhoz csatlakozó road course-szekció(k) hozzáadásával alakíthatóak ki, roválnak hívják. Daytona végül egy sportautó-konfigurációval együtt épült meg, amit 1984-ben és ’85-ben kicsit módosítottak – ’85-ben építették meg a sikánt a 3-as kanyar előtt. 2005-ben megépült egy motorverseny-pálya is, ami részben a sportautó-pályát használja. A kivilágítást meglepően régen, már 1998-ban felszerelték.

A tri-oval konfigurációt nem módosították 1959 óta, viszont kétszer is újraaszfaltozták, először 1978-ban, majd nemrég 2010-ben. Utóbbi azért beállítás szempontjából mégis sok mindent megváltoztatott. Előtte Daytona – pont a nagyon régi aszfaltja miatt – híresen huplis volt, erről már videót is belinkeltem nemrég. Emiatt a csapatok kénytelenek voltak a legkeményebb első rugókat használni, hogy a splitter ne érjen le a földre – és így ne szűnjön meg hirtelen az ilyen szupergyors pályán oly fontos aerodinamikai leszorítóerő nagy része. Emellé nagyon puha lengéscsillapítók társultak. Az újraaszfaltozás után a pálya felülete – khm… talán Montoya tavalyi akciójának helyét leszámítva :D – tükörsima lett, ami épp ellenkező, és a szintén nemrég újraaszfaltozott Degához hasonló beállításokat igényel: puha első rugók, hogy a splitter olyan közel legyen a talajhoz, amennyire csak lehetséges. Emellé – mivel nincs hupli és nem kellenek – kemény lengéscsillapítókat tesznek fel. Nem nehéz kitalálni, hogy a kocsik gyorsultak emiatt.

1988, a szűkítők bevezetése óta egy kör a pályán egy Sprint Kupa-kocsival gyakorlatilag végig padlógázas. De régi versenyeket visszanézve szerintem – gondolom tök más beállítással, mint manapság – már évekkel korábban szintén az volt. (Hallgasd a fedélzeti kameranézetben a motorhangot 43:14-től.)

Ami a versenyzőket illeti, róluk még nem nagyon volt szó itt a blogon, úgyhogy erős a késztetés, hogy ne kezdjek el sztorizgatni. Ráadásul Daytonával kapcsolatban pont a NASCAR vitán felül két legnagyszerűbb alakja érdemelne említést. (Akik mint ilyenek természetesen a későbbiekben mindketten kapnak majd egy saját bejegyzést.) Viszont ha már Daytona, akkor legalább az egyiküket egészen egyszerűen nem lehet kihagyni. Dale Earnhardtról van szó.

Dale Earnhardtnak különleges kapcsolata volt Daytonával. Először ezért. (Egyszerűen nem tudom lelőni a poént, aki még nem látta, az lepődjön csak meg, aki meg igen, az meg úgyis sejti, hogy mi nyílik meg az új lapon. :D) Ezt követően meg azért, mert hiába volt valami emberfelettien jó bolyban és nyerte agyon magát a többi szűkítős versenyen, hiába nyert hét (!) bajnokságot, a Nagy Amerikai Autóversenyt, a Daytona 500-at sehogy sem tudta behúzni. 1998-ban, húsz (!) évnyi sikertelen próbálkozást követően végre-valahára megtört a jég, és valódi népünnepély kerekedett. De nem lett happy end a vége: három évvel később Dale Earnhardt váratlanul életét vesztette a 2001-es Daytona 500 utolsó körének utolsó kanyarjában. Mindmáig ő az utolsó versenyző a kupában, akit az autójában ért utol a halál.