Döntött kanyar

Van különbség jó beállítás és jó beállítás között. Jeff Gordoné az utóbbi volt. Hogy miért nem volt ez elég? Mert nem ez kellett…

Aránylag könnyű egy kocsit úgy beállítani, hogy gyors legyen. Én ezt még a GP4-ben tapasztaltam meg. Maximum félórás munkával az alap dolgokat, a szárnyakat, az áttételt és a fékerőeloszlást már be lehet lőni ideálisan. Fél nap alatt a felfüggesztéssel is megvagy. És tudsz menni 8-10 kört úgy, hogy konzisztensen gyors vagy. Aztán kipróbálsz egy 30 körös etapot, és valószínűleg a 20. körnél már az is nehézséget jelent, hogy valahogy a pályán tartsd a kocsit. Ekkor jöttem rá, hogy az igazi kihívás nem is a jó, bocsánat, egy jó beállítás megtalálása, hanem egy fenntartható módon jó beállítás megtalálása – és ez igazi művészet, mert ehhez tényleg át kell látni az egészet, mert végül is arra lősz, hogy minden gumi ugyanakkora terhelést kapjon hosszú távon.

Röviden, és gyorsan lelőve a poént, Jeff Gordon tegnap tudott ilyet, Jimmie Johnson meg – kis túlzással – nem. Vagy igen, de még mindig kevésbé. „Five-Time”, ahogy JJ-t sorozatban begyűjtött öt bajnoki címe miatt becézik, a többiekhez hasonlóan – bár nem oly mértékben – lassult le, ahogy egy etap egyre hosszabb és hosszabb lett. Jeff Gordon volt az egyetlen, aki nem, pontosabban ő a legkevésbé. Mondhatnánk, hogy ő volt a legjobb, és övé volt a legjobb kocsi… de ez – sajnos – egészen egyszerűen nem állja meg a helyét. Mert ide nem ez kellett. Ez egy klasszikus bullringes futam volt, az ég szerelmére (nem a bristolos kiherélt fajta)! Itt sosincs hosszú etap. Tegnap meg aztán végképp nem volt. Ergo, az csinálta okosan, aki kicsit feláldozott a hosszú távú egyensúlyi beállításból azért, hogy minél gyorsabban felmelegítse a gumijait, és közvetlenül az újraindítások után legyen a legjobb. És Jimmie Johnson pontosan ezt csinálta. Ez volt az utolsó csavar a történetben, és ezt az egyensúlyt – rövid és hosszútáv között – ő tökéletesen belőtte. Vegyük hozzá még a már-már fernando alonsósan koncentrált első köröket, meg úgy általában a vezetési tudást, hogy mikor kell nyomni, és mikor nem. Mert mondjuk Kyle Busch-nek lehet, hogy szintén megvolt a kocsija, de egyszerűen sokszor túlhajtotta, és ettől le-lelassult. Az is jelzésértékű volt, amikor Johnson elengedte, hogy hadd vegye át a vezetést. Látványosan nem harcolt ellene – Johnson tudta, hogy ha a beborult ég miatt gyorsabb, akkor úgy sincs esélye, ha meg csak túlhajtotta, akkor meg úgyis visszaelőzi majd. Különben is, ott vannak még a sárgák, a kiállások és 350 kör. Egy szó, mint száz, érett és higgadt versenyzés volt. Ő volt a legjobb.

De Jeff Gordon sem panaszkodhat. Egyszer volt egy kb. hatvankörös zöld zászlós etap, és a végére már-már utolérte Johnsont a tökéletesen kiegyensúlyozott és kérlelhetetlenül gyors kocsijával, ám egy sárga végül megint keresztbe tett neki. Tegnap újra a „régi Gordont” láthattuk, aki már hétszer nyert itt – ám jelzésértékű, hogy utoljára 2005-ben… Amúgy Bristolban, a másik bullringen is jól ment idén, egészen a szerencsétlen defektjéig. Tavaly ősszel Martinsville-ben is, amíg Ryan Newman hátulról hozzá nem vágta Clint Bowyert a végén. Az utolsó régi bristoli futamon is vezetett 2007-ben. Szóval jó volt, és jól mennek neki a rövid pályák.

Apropó Bowyer! A minap mondtam, hogy szerintem ezt a NASCAR-t ezt megrendezik. Máskülönben megint hogy fordulhatott volna elő, hogy ugyanaz a három ember, akik tavaly ősszel részesei voltak a fent linkelt ütközésnek, idén tavasszal ugyanott ugyanúgy az első három helyről várhatták az utolsó két újrarajtot?! Persze csak akkor lenne ez igaz, mármint a rendezés, ha nem tudnám, mennyi minden kellene hozzá. Szóval egyszerűen csak a sors legfurcsább fintora, már megint.

Egyébként olyan klasszikus bullringes NASCAR-futamot láthatott tegnap Martinsville-ben az idei év talán első teltháza, hogy… hogy csak na. Mindegy, nagy volt. És Bristolban 2007 óta tényleg nincs ilyen, és ez szomorú. Hogy csak az évi két martinsville-i futam maradt ilyen. Az „új új bristoli” verseny olyan, mint az „új” – fél mérföldre zsugorított köztes pályás, mármint stílusra. Két sáv, eltérő előnyökkel, és az ezek közötti választások minden következményével. Martinsville más volt. „Beatin’ and bangin’ all the way.” Be- és nekicsúszások, helykérés, -tagadás, figyelmetlenség, idegek harca, önuralom, vagy elvesztett fejek. Értem már, hogy miért szerették a régi Bristolt annyira – ott ugyanez mehetett, csak nagyobb tempónál, tehát gondolom nem volt olyan, mint itt Danica Patrick, Carl Edwards, David Reutimann és Dale Jr. esetében, akik láthatóan nagyon-nagyon és sikeresen figyeltek rá, hogy megpördülés esetén elkerüljék a falat.

De tegnap tényleg minden Jimmie Johnsonról szólt: ő volt az „a szerencse is beleszól a játékba”-rovat főszereplője is. Egyetlen egyszer hibázott az egész verseny során, lecsúszott az ívről a 3-as kanyarban, ki a gumitörmelékre, és korcsolyázott volna vissza kb. a 6. helyre, ha nem intenek be még éppen időben egy sárgát a hátsó egyenesen történt, ettől független koccanássorozatért…

Át is vette a vezetést a pontversenyben. Az első ötfutamos szakasz utáni éllovas Dale Jr-ról már szóltam, ő aztán teljesen lelépett a térképről a már említett hosszú etap során. Kipördülése előtt egy nő is megelőzte, ráadásul eleinte úgy tűnt, hogy Danica is lökte ki. Lassításokból kiderült, hogy Brian Vickers lökte neki a 10-es kocsit a 88-asnak sunyiba’ kétszer is, és ebből lett a pörgés. Juniornak tehát megszakadt az ötfutamos top 10-es sorozata, és visszaesett harmadiknak a bajnokságban. A második helyen Brad Keselowski maradt, aki viszont 0,007 mp híján megkezdett egy újabb top 5-ös sorozatot. Neki sem volt ideális a beállítása, de egy tipikus „keselowskis” out-of-the-box húzással (15-18 versenyzővel a lead lapen a 9. helyről kiállt új gumikért az utolsó előtti cautionnél) a végére mégis feljött, mint a talajvíz. Örültem is neki.