Döntött kanyar

Ha összevetjük a Sprint Kupa – akkoriban még más névvel illetett – első szezonjának mindössze nyolc futamból álló versenynaptárát az ideivel, akkor egyetlen közös nevet találunk csak, a Martinsville Speedway-t.

Nem csak a kocsik kinézete változott meg a NASCAR-ban az 1949 óta bemutatkozott hat generáció alatt, hanem a pályáké, és ezzel együtt a versenyzésé is. Napjainkban a naptárt a köztes pályák dominálják, pláne ha idecsapjuk még a karakterben hasonló kétmérföldes pályákat is. A rövid pályák némileg háttérbe szorultak. Nemrég rámutattam, hogy ez még a ’90-es évek közepén is fordítva volt, azelőtt meg végképp. Többször hallottam a kupasorozat versenyzőit megnyilvánulni, hogy kiskorukban főleg rövid pályákon versenyeztek, tehát az idevezető út még mindig az ilyen klasszikus versenyhelyszínekkel van kikövezve. Itt kisebb a hely és a tempó, viszont nagyobb a gumikat, a fékeket, valamint a pilóták idegrendszerét és türelmét próbára tevő terhelés.

Ha valahol, akkor Martinsville-ben igazán visszatér a lökdösődés; gyakorlatilag kizárt, hogy valaki érintkezés nélkül lehozza az 500 kört. Ez az igazi, old school rövid pályás versenyzés, egy ideális ívvel, tehát kevés hellyel, és mindazzal, amit az előző bekezdésben felsoroltam – mindazzal, amit a félmérföldes bullring-testvérpálya Bristol egy kicsit elveszített a simább és progresszíven döntött új betonborításával.

Ha Bristol kifejezetten meredek, akkor Martinsville meg kifejezetten lapos. No nem mintha a 12° olyan szélsőségesen kevés lenne, elvégre Indianapolis és Phoenix például ennél is kisebb számokkal szerénykedhet, ám ott a hosszabb pálya és hosszabb kanyarok mégis nagyobb sebességeket tesznek lehetővé, mint Martinsville. Ugyanígy Bristol sem szélsőségesen meredek, a legtöbb cookie cutter pálya is huszonsok fokos dőlésszögekkel büszkélkedhet – csak előbbi a rövidsége miatt mégis olyan rémisztően soknak tűnik.

Martinsville nem csak a kupasorozat legősibb helyszíne, hanem a második legrégebben épült NASCAR-pálya is egyben a jelenlegiek közül. 1947-ben nyitotta meg a kapuit, a korszellemnek megfelelően mint… salakos pálya, vagy hogy mondják ezt magyarul. :D Dirt oval. Csak Richmond régebbi nála. 1955-ben burkolták be, ekkor még aszfalttal. Abból a szempontból is egyedülálló a pálya, hogy részben aszfalt, részben pedig – a kanyarok belső részén – betonborítású. Ezt 1976-ban alakították így ki, és 2004-ben újították fel.

Az eltérő borítás különleges kihívást jelent a beállítások szempontjából, mivel a beton és az aszfalt eltérő mértékben reagál a hőmérsékletváltozásokra. Fékezéskor és kigyorsításkor jórészt aszfalton, kanyarodás közben pedig jórészt betonon futnak a kocsik. Ami még nagyon fontos lesz, az az, hogy ki mennyire tudott gyógyírt találni az eddig idén a rövid pályákon (Phoenix, Bristol) fellépő jobb első defektek feltűnően nagy, és nem véletlenül megemelkedő számára. A könnyebb és gyorsabb kocsinak, tehát a nagyobb kanyarsebességekkel együtt járó nagyobb oldalirányú terhelésnek, és nagyobb fékezések miatt jobban melegedő fékeknek, ám tavaly óta változatlan gumiknak köszönhetően ez nem meglepő.

Ja, igen, még egy különlegesség, csak hogy ne ilyen szakbarbár rétestészta-stílusú mondattal fejezzem be a bejegyzést: itt nincs apron. Pontosabban van, csak keskeny és nincs leaszfaltozva. Legalábbis a kanyarok nagyrészében. Manapság az a trend, hogy egyre több a beton a pályák belső részén is, a legutóbbi példa a phoenix-i dogleg belseje, ami így egy legális shortcuttá vált, és amit Denny Hamlin oly szemléletesen bemutatott idén. Nos, Martinsville szintén egy beton, és aszfalt, és acél, és üveg massza, ám két kis csíkban, a két kanyar belső ívén, egy tavaly őszre férfiasan rózsaszínre festett keskeny kerékvető mögött még mindig zöldellik a fű – gondolom egészen addig, amíg balesetet nem okoz majd egyszer. Egy szó, mint száz, nem lehet büntetlenül megúszni, ha valaki kényszerből, vagy kényszer nélkül odakerül.

Short track racing iz bekk, a Sprint Kupában vasárnap este 7-től. :)