Tudjátok, vannak az ilyen oldalak, mint a wikiHow, meg az About.com, ahol sok-sok semmitmondó útmutató mellett néha-néha belebotlasz egy-egy gondolatébresztő leírásba. Nemrég rátaláltam erre, és mivel elég szerteágazónak találtam, azonnal eszembe jutott, hogy kicsit rendszerezve ebből még igen érdekfeszítő bejegyzés születhet. De tényleg, amikor annyira kiszámíthatatlan a futamok végkimenetele, mint a NASCAR-ban, akkor mégis mikor mennyi kockázatot érdemes vállalni a bajnoki címért?

Kezdjük a legalapabb alapvetéssel (ami a linkelt útmutatóban csak a 6. pontban kerül elő): a NASCAR pontrendszere alapvetően az egyenletesen jó teljesítményt díjazza, nem a győzelmeket. Lehet, hogy az a kis mitugrász most ott vigyorog a Victory Lane-ban, de ha ő most van ott először, van még ötből három kiesése, de pedig megint nem kockáztattál a végén és „csak” 6. lettél, de ez már a negyedik top 10-ed volt öt héten belül, akkor te állsz jobban. Az elején a cél az, hogy bejuss a Chase-be. Csak rendszeres top 10-es helyezésekre hajtasz. Nem kockáztatsz meg egy kiesést a győzelemért, vagy egy élen eltöltött körért, mert jóval többet veszíthetsz, mint amennyit nyerhetsz. Azt hiszem, hogy jókora adag önuralomra és türelemre van szükség ahhoz, hogy a versenyző kicsit „kikapcsoljon” a versenyek vége felé, ha már megvan a top 10. Ideális esetben a teljesítményeddel időben helyet bérelsz magadnak az első tízbe a pontversenyben, és a szezon közepén is tartod magad a fenti stratégiához. Dale Jr. játszotta ezt tavaly. Ha viszont nem vagy bent, és ahogy közeledik a Chase látod, hogy így nem is leszel, akkor egy idő után – lehet, hogy még nagyon az elején, lehet, hogy csak augusztus körül, kb. ezt lehet a legnehezebb eldönteni – stratégiát váltasz, és rámész a szabadkártyás helyekre. Mint Jeff Gordon – bevallottan – tavaly. Agresszívabb leszel, többet kockáztatsz, és megpróbálsz minél több győzelmet begyűjteni. Ez például egy jó kis stratégiának tűnik. De attól is függővé teheted a helyzetedet, hogy mit csinálnak a többiek: ha sokan játsszák a fenti stratégiát, akkor érdemes lehet pont fordítva csinálni. Kockáztass akkor, amikor mások nem! Próbálj még az elején minél többször győzni, és így egyrészt később is többet kockáztathatsz, tudván, hogy ha máshogy nem, akkor szabadkártyával valószínűleg úgyis bejutsz, másrészt lehet, hogy ezzel be is kerülsz az első tízbe a ponttáblázaton, és a szezon közepén „nyugodtan” elkocsikázgathatsz a Chase-ig a konzervatív top 10-es taktikával. Matt Kenseth azt mondta a daytonai teszten, hogy ő idén lehet, hogy ezt fogja csinálni.

Akárhogy is, megcsináltad, bent vagy a Chase-ben, ügyes vagy, gratulálok! Most mi legyen? Nagyon intuitívnek tűnhet, de nyomd meg a Chase elejét! Ha sikerül, akkor ennek később szép kis hozadéka lesz, nevezetesen az, hogy mivel elől vagy, ezért megengedheted magadnak, hogy a szezon végén csak a közvetlen ellenfele(i)dre koncentrálj. Felejtsd el a top 10-eket és a győzelmeket, és csak arra összpontosíts, hogy a közvetlen ellenfele(i)d előtt végezz. Kurt Busch, Tony Stewart (2005-ben) és Brad Keselowski mind ezt csinálták. Itt jönnek be szerintem leginkább a bónuszpontok is; ha valamikor, akkor ilyenkor érdemes rájuk menni, mert a közvetlen ellenféllel szembeni előny, vagy hátrány böngészésekor már elég biztosan meg tudod ítélni, hogy szükséged van-e rájuk. Persze itt is lehet fordítva csinálni, ha sokan nekiveselkednek az elején – Jimmie Johnsonnak pl. megvan az az idegesítő szokása, hogy kb. a Chase felénél lendül bele igazán, és lássuk be, ez egy elég sikeres stratégia volt eddig.

Végül pár általános javaslat: az egyik az, hogy ne ess ki! (:D) Ott, ahol nincs különbség pontokban a 15. és a 20. helyezett között, ott egy kiesés nem számít annyit. De ott, ahol a pontrendszer egészen a legutolsó helyezettig differenciál a versenyzők között, ott minden megtett kör számít. Ezért nem ér véget a verseny a NASCAR-osoknak, ha a kocsi idejekorán begördül a garázsba. (Meg azért, mert az utcai autók nagyobb sérüléseit könnyebb helyrepofozni, mint a formaautókét.) Ekkor egy teljesen más verseny veszi kezdetét: verseny az idővel. Jön a szerelőcsapat, hogy minél előbb újra menetkész állapotba hozza a verdát. Így térnek vissza 10-20-50-100 körrel később a pályára az általában össze-vissza ragtapaszozott, néha motorháztető, vagy egyéb elem nélküli „fantomautók”, hogy minél előrébb végezzenek. A ragtapaszok néha nagyon amatőrnek tűnhetnek, de valójában csak eszközök egy olyan versenyben, ami megint nagyon csak a NASCAR-ra jellemző, és a pontrendszer folyománya. A másik inkább beállításbeli, mintsem versenystratégiai tanács: először a köztes pályákra tanuld meg igazán jól belőni a kocsit, és azokon tanulj meg igazán jól vezetni, mert azokból van a legtöbb. Aztán a rövid pályákon, aztán a road course-okon. Végül a szűkítős pályákon, de mivel az ottani versenyek úgyis olyanok, mint az orosz rulett, ezért mindegy, hogy ott mennyire vagy jó, elsődlegesen úgyis a túlélésre játszol. Lehet belőled nagy sztár, ha szűkítős pálya-specialista vagy (mint pl. Dale Earnhardt Jr., leszámítva a tavalyi szezonját), mert Daytona és a Talladega viszi el a legtöbb szalagcímet, de ha csak ott vagy tényező, akkor sosem nyersz bajnokságot.

Szerintem valójában ebből a szösszenetből látszik igazán, hogy miért is tesz jót a Chase-rendszer a NASCAR-nak. 2004 előtt azzal a taktikával, amit az „alapszakasz” elejére leírtam, azzal gyakorlatilag bajnokságot lehetett nyerni. Sikeresen ráálltál a top 10-es helyezésekre egy egész szezonra, és voilá, íme a kupa. Azt elnézve, hogy a Chase-el mennyi egész szezont érintő nagy stratégiai döntést kell hoznia a versenyzőknek, nem vitás, hogy az új rendszer stratégiailag nagyobb kihívást jelent, mint a régi. Ez hab a tortán abból a szempontból, hogy a Chase-el a győzelmek nagyobb súlyt kaptak és valamennyivel mindenképpen nőtt az esélye annak, hogy a bajnokság a szezon végéig nyitott marad.