Azt hiszem, minél mélyebbre ásod magad egy sportágban, annál nehezebb szurkolni valakinek, mert ha elég intelligens vagy, akkor elég könnyen meglátod a számodra értékes vonásokat több versenyzőben, vagy több csapatban is. Ezen az alapon számomra rengeteg szimpatikus pilóta versenyez mind a NASCAR-ban, mind az F1-ben. (Amúgy - mivel a focihoz mindenki ért - Real-drukker is vagyok. :)) Nem is tudom, mitől emelkedik végül ki valaki igazán valakinek a fejében, legalábbis akkor, amikor a drukker már érettebb. Valószínűleg nincs is erre általános érvényű válasz.
Könnyű lenne az egészet lerendezni annyival, hogy azért drukkolok Brad Keselowskinak, mert ő nyerte meg a Sprint Kupát abban az évben, amelyikben én elkezdtem NASCAR-t nézni. Amellett, hogy nálam ez a kötődés még a szezon vége előtt kialakult, azért sem lenne ez helytálló, mert gyakorlatilag az egyik első mozdulat, amit láttam tőle, az az volt, amikor a watkins gleni futam utolsó körében az S-kanyarok lábánál rosszul becsülte meg az olajos pályán pilinckázva vezető Kyle Busch tempóját, és kilökte őt az élről, ami finoman szólva sem volt dicsőséges, vagy nagyszerű momentum. Még akkor sem, ha az olaj miatt Busch teljesen szokatlanul nagymértékben lelassított.
Nem, szerintem a dolognak más forrása van, mégpedig Keselowski hozzáállása. Ő egy olyan versenyzőnek tűnik számomra, aki valahogy… bátrabb, mint a többiek. A daytonai, vagy talladegai (nem emlékszem) boxbejárat-megközelítés, a chicagolandi visszasorolás a pályára a Chase első futamán (0:28-tól), valamint a doveri és a charlotte-i üzemanyag-stratégiák a Chase harmadik és ötödik futamán jó példák erre. Nem fél, pontosabban legyőzi a kudarctól való félelmét olyan esetekben is, amikor mások esetleg visszakoznának. És ez tartást ad neki akkor is, amikor nem jön be a dolog. Charlotte-ban látványosan nem jött be, ő pedig ugyan elismerte, hogy hibáztak, viszont értésére adta a riporternek, hogy tisztában voltak a kockázatokkal:
Ezután is neki fogunk menni, és megpróbáljuk majd szerelni az irányítót. Néhányszor el fogjuk még rontani. [De] nem fogunk védekezőjátékot játszani.
Ha óvatos vagy, akkor nem fogod megnyerni ezt a bajnokságot, ezt most megmondom neked.
Ezt pedig később mondta egy médiaeseményen vagy az utolsó előtti, vagy az utolsó futam előtt.
Új csapattársa Joey Logano szerint Keselowski olyan versenyző, aki teljesen sablonmentesen gondolkodik. A fentiek mellett ezt példázza az utolsó körös megoldása a tavaszi talladegai futamon. (A NARLtv-re amúgy érdemes feliratkozni YouTube-on. ;)) Valamelyik idősebb versenyző, talán Tony Stewart mondta róla, hogy jó látni, hogy még ilyen fiatalos lendülettel áll neki a dolgoknak, mert idősebb korukra a versenyzők hajlamosak kicsit besavanyodni a tapasztalatok terhe alatt.
Persze senki sem tökéletes, és Keselowski is csinál hülyeségeket. Például meglehetősen indiszponált volt az utolsó előtti Phoenix-i futamon, amikor övé volt az egyik legjobban beállított kocsi. A hírhedt végjáték előtti piros zászlónál a Daytona 500 után megint rajtakapták, ahogy mobilozik a kocsiban, majd bődületesen elrontotta az újrarajtot, minekutána majdnem kiesett az utolsó kanyarbeli tömegbalesetben. Vagy vegyük az utolsó futamot, amikor 20 pontos előnye tudatában semmi más dolga nem lett volna már, mint lemásolni Jimmie Johnson boxstratégiáját, ehelyett ment a saját feje után, nem jött be és majdnem nem lett meg a cím. Egyszerűen képtelen volt alkalmazkodni, nem kockáztatni, hanem kihasználni a pontelőnyét. De még az utóbbi esetben is, a leintés utáni idevonatkozó riporteri kérdésre habozás nélkül bevallotta – nem csak a riporternek, önmagának is – hogy igen, elcsesztük.
Jól vezet – ez azért tagadhatatlanul szükséges feltétel ahhoz, hogy valaki elkezdjen drukkolni valakinek. Keselowskinak is vannak ihletett pillanatai, például az őszi texasi futam utolsó előtti újrarajtja, ahol annak ellenére, hogy csak két kereket cserélt az utolsó boxkiállásánál a gumizabáló texasi oválon, sikeresen tartotta maga mögött Johnsont egy másfél körös adok-kapokot követően. Az sem elhanyagolható tényező, hogy road course-okon is jól megy, ami ugye nem általános a NASCAR-versenyzők körében. Sőt, amikor eleinte látta, hogy nem az igazi a road course-os tempója, akkor gondolt egyet, és – mi sem természetesebb – elment tesztelni a Road Americára a 2011-es sonomai futam előtt, majd a Road Atlantára a 2011-es poconói futam előtt.
Egészen furcsa, hogy pont a Road Atlantán fékhiba miatt elszenvedett lábtörését követően javult fel tartósan a teljesítménye, mégpedig a lehető leglátványosabb módon. Négy nappal a balesete után még törött bokával nemhogy rajthoz állt Poconóban, de még meg is nyerte a versenyt! Ezután még mindig sérülten második lett a Glenen, harmadik Michiganban, ismét győzött a bristoli éjszakai futamon, és szabadkártyásként (a két legtöbb győzelemmel rendelkező, a pontversenyben nem top 10-es versenyző egyikeként) bejutott a Chase-be.
Összegzésképpen elmondhatom, hogy nem azért Keselowski a kedvenc versenyzőm, mert egy profi, aki 100%-ig elkötelezett az iránt, amit csinál (mert ilyenből van azért pár), hanem elsősorban azért, mert szerintem ő az a versenyző, aki a leginkább kompromisszummentesen követi az ösztöneit akkor is, amikor azok nem sablonos és/vagy kockázatos és emiatt félelmetes megoldást sugallnak. Zárszóként visszatérnék arra, hogy azt gondolom, hogy aki tényleg 100%-ig odateszi magát abban, amit csinál, és nem csak állítja ezt, tehát egy hiteles ember, ahhoz előbb-utóbb a szerencse is odaszegődik. Talán nem akkora véletlen, hogy Jimmie Johnson a rá legkevésbé sem jellemző módon az utolsó két futamon két technikai K.O-val esett el a bajnoki címtől…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.