„Néha úgy érzem, minden kisfiú álma, hogy versenyautót vezethessen. Nekem ez volt az álmom. Néztem a nagy versenyzőket, és csak ennyit mondtam: ez az, amit akarok.” Ez alatt az idézet alatt pillantottam meg életemben először Jeff Gordon nevét. Egy könyv hátulján találtam, ami az egyik első NASCAR-os forrásom volt. A 2-es autóval ellentétben Gordonnak még kisgyerekként kezdtem el drukkolni, valószínűleg pusztán azért, mert akkoriban ő volt a legjobb.

Tényleg nem mindennapi versenyző. Egész eddigi pályafutása során a 24-es kocsit vezette, először az 1992-es évad szezonzáróján, azon a bizonyos Hooters 500-on a régi atlantai oválon, ahol Richard Petty, a „Király”, a NASCAR legsikeresebb versenyzőjeként hét bajnoki címmel és 200 futamgyőzelemmel a háta mögött visszavonult. Nem telt bele sok idő, és Gordon elképesztő sikereit látva sokat úgy érezték, hogy Richard aznap adta át a koronát a következő királynak. Nem véletlenül. A következő kilenc bajnokságból Jeff Gordon négyet megnyert, és még mindig csak 30 éves volt. 58 futamgyőzelemnél járt, és mindennek tetejébe a legnagyobb road course-menőnek számított. Ha akkor megkérdezel valakit, tízből tíz biztosra vette volna, hogy Jeff Gordon megdönti Richard Petty és Dale Earnhardt 7-7 bajnoki címes rekordját. Erre mondják, hogy üstökösszerű pályafutás.

Hogy miért nem sikerült nemhogy megdönti Petty-ék rekordját, de még „csak” az ötödik címet sem begyűjteni, arról viszont körülbelül tízből tíz embernek különböző véleménye van. Én nem szeretek ítélkezni (meg is szenvedtem a „Versenyzők”, meg a „Csapatok” című bejegyzésekkel), és szerintem a legtöbb felhozott érvben van valami. Menjünk sorjában! Az első fontos változás Gordon addig figyelemreméltóan állandó környezetében régi csapatfőnökének Ray Evernhamnek a távozása volt 1999 végén. Utódjával, Robert Loomis-szal azért csak bajnok lett ismét 2001-ben, tehát ez mondjuk lehet, hogy nem fontos. 2002-ben elvált a feleségétől, ami – félre a hímsovinizmussal! – biztos, hogy hatással volt élete minden területére. Ebben az évben karolta fel Jimmie Johnsont is, ami szintén elvonhatta a figyelmét. Miután mindezt lerendezte, év végére azért vissza-visszatért a Victory Lane-be, de a bajnoki cím már elúszott. 2003-ban végül is tök jól ment, 6 győzelemmel, 15 top 5-tel és 20 top 10-zel zárt, de voltak nála jobbak. 2004 jól illusztrálja a következő problémát. Már mondtam egyszer, hogy Jeff Gordon a Chase áldozata: ha az nincs, 2004-ben ő a bajnok, mert összességében ő szerezte a legtöbb pontot az egész szezont figyelembe véve. 2005-ben egész szezonban nem ment jól, valószínűleg eddigre tényleg összekülönbözött Loomis-szal, aki a szezon vége felé otthagyta a 24-es csapatot. 2006-ban egészen a Chase elejéig minden klappolt, de aztán egy háromversenyes pechsorozat (két műszaki hiba és egy degás tömegbaleset) miatt megint elment a cím. 2007-ben ismét a Chase tett be neki, amikor 30 top 10-es helyezést ért el (!), mégsem nyert. 2008-tól 2010-ig pedig egészen egyszerűen katasztrofálisan ment, csupán árnyéka volt 2002 előtti önmagának. Két inkább indokkal, mint érvvel fogsz találkozni ebből az időszakból: az egyik a CoT. A CoT amellett, hogy eleinte borzalmasan ronda volt, olyan konstrukció volt, amit lehetett „szadizni”. A negyedik generációs kocsinál nehezebb volt kibillenteni az egyensúlyából, nagyobb tartományban viselkedett ideálisan és kevésbé gyilkolta a gumikat. Azt mondják, hogy Gordonnak nem feküdt ez az autó. Oválon végül is nem volt annyira feltűnően rossz, de íme, egy árulkodó statisztika: mondtam, hogy Gordon mekkora road course-menő volt. Volt. A kilenc road course-os győzelméből hetet 1993 és 2001 között szerzett, kettőt 2002 és 2006 között, azóta pedig pocsékul megy az ilyen pályákon. Csak Talladegában van rosszabb átlagos helyezése 2008 óta, mint a Glenen! Némileg árnyalja a képet, hogy már a remek 2007-es szezonja végén is a CoT-t vezette. A másik indok megint a rossz csapatfőnök, ezúttal Steve Letarte, aki manapság Junior fülébe duruzsol a boxutcából. Ő 2010 végén lépett le, és Gordon valóban a javulás jeleit mutatta 2011-ben az utódjával, Alan Gustafsonnal. Háromszor győzött, ami elég tisztességes és 2007 óta nem fordult elő. A 2012-es évét meg ismerjük: Fortuna szembeköpte, összeverte, majd kidobta az ablakon.

Akik látták Jeff Gordont fénykorában, azok füstjeleket lövöldöznek az égbe 2013 előtt. A CoT a múlté, ahogy Steve Letarte is, és a pechsorozat sem tarthat örökké. Az meg teljesen világos, hogy négy bajnoki címmel és 87 győzelemmel a tarsolyában még mindig egyike a legeslegjobb versenyzőknek a mezőnyben. Az egyetlen kérdés az, hogy mennyire viselte meg Gordon személyiségét és hozzáállását az elveszett évtized. Látható, hogy volt itt minden, de azért volt jó pár olyan év, amikor nem tudom fenntartás nélkül elfogadni a kapcsolatot valamely külső tényező és a 24-es kocsi kifejezetten pocsék teljesítménye között (2005, 2008-2010). Majd meglátjuk, de én legalább annyira örülnék, ha idén Jeff Gordon nyerné meg a Sprint Kupát, mint amennyire Brad Keselowski győzelmének örültem tavaly.