Már nagyon hiányzott. Aki olvasta Christopher Hilton Senna-életrajzának második részét, ahol Hilton mesterien mutatja be ezt a hangulatot, az most valószínűleg egyetért velem. Ezzel együtt a Forma-1-ben csak könyvekből, vagy szurkolók beszámolóiból érezheti ezt át az ember. Itt most hihetetlenül sokat jelentett, hogy a Speed TV élőben adta a munkanapok minden percét. Ha az alábbiakban csak egy-két hangulatmorzsát sikerül visszaadni, akkor szerintem már cél ért a bejegyzés.

Magányos kis csapatok sürgölődnek egy-egy kocsi körül a versenypálya garázsaiban a sápadt téli napfényben. A nagy események idején megszokott izgatottságnak, zsivajnak, embertömegnek nyoma sincs, a lelátók nagyrészt konganak az ürességtől. A hely csendjét csak egy-egy V8-as nyers dübörgése veri fel időről-időre, amint elzúg a célegyenesben. Ez a kezdet. A látszólagos nyugalom ellenére az érintettek mindegyikénél, legalábbis a kompetitív személyeknél, szinte tapintható az új szezon miatt érzett várakozás, túlteng a motiváció, hogy tiszta lappal indulva végre mindenki megmutathassa: ő a legjobb. Sok hasonlattal leírhatóak ezek a tesztnapok. Például ezek azok a napok, amikor feldobjuk a labdát és nézzük, ahogy száll felfelé. Vagy amikor felhúzzuk az íjat. Nekem ezek a kedvenceim.

Az embertömeg nagy része csak a show-ra kíváncsi, amikor fellép a negyvenhárom artista. De valójában ezek a kulisszák mögötti hideg téli napok azok, amelyeken az artisták gyakorolnak, ez a munka oroszlánrésze. És ez a média banda számára is így van. Ilyenkor mindenki egy kicsit nyitottabb, egy kicsit közvetlenebb, egy kicsit türelmesebb; ezek azok a napok, amikor előkerülnek olyan témák, amelyek megvitatására például az izzó bristoli katlan betonteknőjében zajló események hevében egy másodpercnyi idő sincs. A riporterek személyesebbek, régi sztorik tucatjai kerülnek elő, és számtalan versenyző, csapat, vagy helyszín megmérettetik a szemükben és rajuk keresztül a mi szemünkben is. Ezek a napok a legjobbak a szériával hozzám hasonlóan még csak ismerkedők számára. A megszerzett nyers ismeretek ilyenkor kapnak színt és mélységet.

A helyszín tehát az amerikai autóversenyzés fellegvára, Daytona. Szűkítős pályáról lévén szó, az egyedül megtett körök (single runs) mellett nagyon fontos, hogy a csapatok egyszer-egyszer kooperáljanak, és fussanak etapokat bolyban is (pack runs). Az előző bejegyzésben említettem, hogy (talán az új autók miatt) szokatlanul kevés pótalkatrész állt a csapatok rendelkezésére, ezért egy darabig úgy nézett ki, hogy csak a harmadik nap végén lesz pack run, mert mindenki félt, hogy ha korábban futnak és jön a Big One, akkor lehet is csomagolni. Végül így is lett. Ezt az egészet csak azért írom le, mert nekem pl. fogalmam sem volt, hogy milyen egy szűkítős pályás teszt formátuma.

És akkor jöjjenek a sztorik! Próbálok minél többet minél lényegre törőbben felidézni az egyszavas jegyzeteimből. Sztorikban a korábbi versenyzők Kyle Petty és Kenny Wallace jeleskedtek, míg a jelenlegi mezőny mérlegre tételében főleg a bajnok ex-csapatfőnök Larry McReynolds vitte a primet. Kezdjük inkább az utóbbiakkal. Szóba került a tavalyi és a 2009-es Daytona 500-győztes Matt Kenseth, akiről azt mondták, hogy ösztönös tehetsége van a szűkítős versenyzéshez. Valóban, lehet vitatkozni, hogy a padlógázas szűkítős pályákon minden csak a csapaton és a beállításon múlik, néha előfordul, hogy a versenyző teremti meg a különbséget – valószínűleg nem azzal, hogy ő „jobban” padlózza le a pedált, hanem azzal, hogy pontosan tudja, hogy mitől van „ott” a kocsi. Nem lehet véletlen, hogy Kenseth tavaly a Roush Fenway Racingnél egy ötödik generációs Forddal, idén pedig a Gibbs-nél egy hatodik generációs Toyotával került az élre. Ő az egyetlen közös pont a két csapatban. Tony Stewartot a kommentátorok napjaink legkomplettebb NASCAR-versenyzőjének kiáltották ki. A háromszoros bajnok, aki egyszerre csapattulajdonos, elsőszámú pilóta, bajnok, azon kevesek egyike, aki igazán jól megy road course-okon is, és aki figyelemreméltó konzisztenciával eddig minden évben, amikor elindult a Sprint Kupában, megnyert legalább egy versenyt. A Hendrick Motorsports, az utóbbi szűk két évtized vitathatatlanul legsikeresebb csapatának tulajdonosa, Rick Hendrick egyszerűen nem tud mellényúlni versenyzőválasztásban. Tim Richmond, Darrell Waltrip, Geoff Bodine, Ricky Rudd, Jeff Gordon, Terry Labonte, Jimmie Johnson, szinte minden versenyzője legalább futamgyőzelmekig, sokuk bajnoki címig vitte. Hendrick a fiatal Kasey Kahne apropóján került elő, hogy vajon ő lesz-e a következő nagy bajnok a sorban, illetve a kommentátorok némileg rosszmájúan megjegyezték, hogy Dale Earnhardt Jr. 2000-es évek elején üstökösszerűen ívelő pályája bizony derékba törni látszik, amióta Hendrick-pilóta lett. Ugyan nem olyan sikeres, mint Rick Hendrick, de a NASCAR 3D című dokumentumfilm után a teszt alatt másodszor hallottam Joe Gibbs csapattulajdonosról, hogy milyen szokatlanul nagy hangsúlyt fektet a versenyzők és a csapattagok kiválogatásánál a megfelelő személyiségtípusra.

A meghatározó alakok mellett az egyik tesztnapon előkerült a Daytona Intl Speedway is. Daytona meredeken döntött kanyarjai és 2,5 mérföldes hossza 1959-es megépítésekor meglehetősen szokatlan jelenségnek számított, ami állítólag (urban legend-veszély!) igen változatos reakciókat váltott ki különböző versenyzőkből. Kyle Petty szerint, amikor a NASCAR-legenda Buck Baker először hajtott át az alagúton a pálya belsejébe, az első reakciója az volt, hogy „á-á, ezt nem” – azzal megfordult és elhajtott! :D De például Richard Petty állítólag azonnal és (valahogy) szó szerint beleszeretett a pályába. Szintén Richard Petty-vel kapcsolatos történet, és Brad Keselowski szokatlan, de stílusosnak titulált fehér felnijeinek láttán került elő, amely szerint Petty egyszer a fél felnijét kékre, a másik felét fehérre festette – Kyle szerint Richard saját elmondása alapján azért, hogy látszódjon, amikor forog a kerék. Miután a kommentátorállás lecsapta a magas labdát (ti. mindig forog), Kyle elmagyarázta, hogy Richard az egyes kerekek eltérő kipörgését akarta lemérni még a telemetria előtti korban.

Végül annyi minden előkerült, hogy pár dologra nem is maradt hely. Ilyen volt Jeff Burton kiselőadása arról, hogy a hegyes orrú kocsikkal miért nem lehet tandemezni, a negyedik generációs autó jellemzése, vagy a Winston Million (utóbbi nagyon érdekes, majdnem idefért).

Nos, most egy időre ennyi. Legközelebb valószínűleg a Charlotte-i teszttel jelentkezem, ahhoz szerintem nem készül előzetes – a fő kérdést végül is már felvetettem a daytonai teszt előtt.

Aztán… Aztán várunk. Február 24-én a feldobott labda egy pillanatra mozdulatlanná merevedve eléri röppályája csúcspontját, az íj pedig a végletekig megfeszül. Showtime. Elmúlik a sápadt tél, megjelenik az embertömeg, a hangulat felforrósodik. A zöld zászlónál pedig belevetjük magunkat az örvénybe (pátosz :)).