Egyikük sem feltűnősködött úgy igazán a versenypályán idén Daytonában, a január közepi tesztektől kezdve, a Speedweeks-en át, egészen a Daytona 500 utolsó kb. 20 köréig. Akkor azonban a 2012-es bajnoki versenyfutás két főszereplője, Brad Keselowski és Jimmie Johnson első és második helyen találták magukat egy újraindítást követően…

Miután kerék a kerék ellen megküzdöttek egymással a vezetésért tavaly, három futammal a vége előtt Texasban, a 2-es és a 48-as ritkán futottak össze a pályán az év utolsó két versenyén. Sok víz lefolyt közben a Dunán Mississippin, Kevin Harvick azóta négyből három versenyt nyert, Danica Patrick többször is történelmet írt, és egy sor esélyest végigzongoráztunk Daytonában, de Keselowski tényleg sosem tűnt igazán jónak, sem a teszten, sem a szabadedzéseken, sem pedig a Dueljében. Tipikus középszerű beállítással csak a szűkítős futamok „lutri”-mivoltára bazírozhatott. Nos, aki erre tett, annak ezúttal is bejött a számítása! Már említettem, hogy szűkítős pályán a boly közepén futni mindig a legrosszabb eset: jó eséllyel jegyet válthatsz akár több tömegbalesetre is, ahogy azt Keselowski is tette. Először Kasey Kahne csúszott keresztbe előtte, még a 35. kör körül (mennyire rossz ez az új hivatalos NASCAR-honlapos körről-körre, ahonnan visszakereshetném az adatokat, tök hiányos!), ő meg a füstfelhőben araszolva a kocsi bal, és jobb elejét is megütötte. A splittert az eredetihez képest csak kicsit lelazulva sikerült újra rögzíteni, ezért felpakoltak kismillió távtartót, hogy ne érjen le az aszfaltra, de ez meg megzavarta a kocsi egyensúlyát. Aztán a 138. körben meglökték hátulról, de elképesztő technikával megfogta, és ment tovább. Jó 30 körrel a vége előtt zöld zászlós boxkiállások jöttek, és a Penske-nél úgy döntöttek, hogy kint hagyják a 2-est, hogy hadd szerezzen az élen eltöltött körért járó bónuszpontot. Pont abban a körben, amikor végül kiállt a boxba, jött a sárga, és így kiállás után is elől tudott maradni (mákfaktor). Ami Jimmie Johnsont illeti, jó, rajta a Duel után azért már látszott, hogy végül mégis sikerült jól belőni a kocsit. Egész vasárnap a top 10-ben futott, de szinte sosem az élen, látszott, hogy jó-jó, de nem elég. Aztán a már említett zöld zászlós kiállások idején átugrotta Denny Hamlint és Greg Biffle-t, és az élre állt – volna, ha Keselowskinak nincs szerencséje.

Szóval 19 körrel a vége előtt a két ellenfél – mint egy befejezetlen ügyet lerendezendő – ismét egymás mellé került a pályán; ezúttal nem a bajnoki cím, hanem „csak” (ez egy jókora „csak”, ez a NASCAR Monacói Nagydíja, legalábbis presztízsre) a Daytona 500 volt a tét. És akárcsak Texasban, ezúttal is egymás mellett maradtak, de most nem csak másfél, hanem 11 (!) körre. Keselowski a felső sávot választotta az újraindításnál, ami egész nap gyorsabb volt, így az, és némi fifikás side-drafting ellensúlyozta a sérült kocsi hátrányát, ezért tudták fej-fej mellett vezetni a mezőnyt annyi ideig. Azért Johnsont is dicséret illeti: egész nap libasorban közlekedtek a versenyzők, annyira nem bújtak ki a szélárnyékból, hogy előzzenek, mindezt attól való félelmükben, hogy utána nem tudnak visszasorolni a gyorsabb felső sávba. (Elhatároztam, hogy erről lesz majd egy külön bejegyzés.) Johnson viszont meg sem próbált visszasorolni, ő eltökélte, hogy alul is meg tudja verni Keselowskit. Ismét egy lélegzetelállító csatát vívtak ők ketten.

Azt hiszem, az volt a verseny döntő momentuma, hogy a következő és egyben utolsó sárga akkor jött, amikor épp Jimmie Johnson volt előrébb egy orrhosszal. Így az utolsó újrarajtnál övé lehetett a külső ív, és így már simán lehagyta Keselowskit. Még mindig nem nyerte meg viszont a versenyt! Hat kör volt hátra, és Joey Logano az Unlimiteden, valamint Kahne az egyik Duelen bebizonyította, hogy igenis lehet előzni szélárnyékból kibújva, és a java tényleg nem azért nem ment, mert nem lehet. Johnson, Biffle, Patrick, Earnhardt Jr., Martin, Keselowski volt a sorrend. A gond az volt, hogy – akárcsak az említett két versenyen – ezúttal sem a második bújt ki először a végén, hogy előzzön, hanem az egyik mögöttük jövő – most épp Earnhardt. Nem mintha bíztam volna Biffle-ben (lásd ezt a kommentet). Junior megelőzte mind az ilyen „fogd és fuss”-típusú utolsó körös manőverezésben kissé talán még tapasztalatlan Danicát, mind pedig az enervált Biffle-t, de Johnson résen volt – szó szerint. Blokkolta Earnhardt-ot, és megnyerte a versenyt. Earnhardt pedig harmadszor lett második az utolsó négy Daytona 500-on. Keselowski végül a hatodik helyen befért a felső sávba, majd Martinnal együtt követte Juniort előre, és negyedik lett…

Egyébként sokáig úgy nézett ki, hogy ebből egy meglehetősen totógyilkos futam lesz. (Hát még ha Keselowski nyert volna…) Először arra gondoltam, hogy ebben a bejegyzésben szépen sorra veszem az előzetesen esélyesként megjelölt versenyzőket, és megnézem, hogy mi történt velük. Lehet, hogy jobban jártam volna, mert akkor sokkal rövidebb lett volna a poszt... Na, lássuk! Harvick, Kyle Busch, Kenseth, Stewart, Biffle, Johnson, Gordon, Kahne, Patrick. Nos, ebből a kilencből hárman – Kevin Harvick, Tony Stewart és Kasey Kahne – gyakorlatilag rögtön a már említett 35. kör körüli első tömegbalesetben kiestek. A 150. körben Matt Kenseth az élről állt ki műszaki hiba miatt (nagyon ritka a NASCAR-ban, főleg a top csapatoknál, mint a JGR), és még mindig nem volt vége, mert egyetlen körrel később a toyotás csapattárs Kyle Busch szintén (a Kenseth-től megörökölt) első helyről állt ki, szintén műszaki hiba miatt (!). Számukra is befejezetlen ügy maradt ez a verseny. Ugyan Jeff Gordont látszólag még mindig nem hagyta el a balszerencséje, mert valamilyen papírdarab eltömítette a hűtőrácsát, és még azután is szenvedett a hűtővíz-hőmérséklettel, miután eltakarította a nem kívánt elemet, a végére mégis felért az ötödik helyre, és csak saját magának köszönheti, hogy hagyta a 24-est belehullani egy sucker hole-ba a vége előtt. Biffle-ről, Johnsonról és Patrickről meg már szóltam – Patrick amúgy az egész versenyen a top 10-ben autózott, hatalmasat ment.

A bő egyhetes évadnyitó daytonai Speedweeks-eseménysorozatot lezáró jubileumi 55. Daytona 500-at tehát a 48-as rajtszámú Jimmie Johnson nyerte meg. Azt hiszem, hogy a csalódott Tony Stewart volt az, aki közvetlenül azután, hogy kiesett, távolba révedő tekintettel ecsetelt valamit a riporternek egy szokatlanul hosszú monológban. Szerintem ő gondolatban máris a következő helyszínen járt…