Amikor 43 autó megkapja a zöld zászlót egy NASCAR-futam elején, pláne ilyen kiegyenlített mezőny és aránylag gyorsan változó erősorrend mellett, a kiscsíra drukker lehet, hogy elveszik a nevek (és rajtszámok) rengetegében. Én legalábbis így voltam vele, amikor elkezdtem futamokat nézni. Ez a bejegyzés azért született, hogy – persze szubjektív alapon – valamelyest eligazítsa a nézőt, és megmondja, hogy általában kitől milyen teljesítmény várható a versenypályán…

Azt hiszem abban nincs nagy vita, hogy a jelenlegi mezőny legjobbjai – talán ilyen sorrendben – Jimmie Johnson (#48), Tony Stewart (#14), Jeff Gordon (#24) és Mark Martin (#55). A legeslegjobbak exkluzív klubjának szerintem az a sajátos tulajdonsága, hogy csak szép számú, kb. legalább három bajnoki címmel a zsebedben léphetsz át a kapuján – vagy valami igazán egyedülálló teljesítménnyel. Mark Martin, aki sosem nyert bajnokságot, értelemszerűen az utóbbi kategóriába tartozik: ő ötször lett második a pontvadászatban, ami valamelyest azért érzékelteti, hogy nincs híján a legmagasabb szintű vezetési tudásnak. Emellett viszont már levezet (54 éves), úgyhogy ne várjuk tőle, hogy olyan figyelemreméltóan konzisztens legyen, mint fénykorában. Csak részszezont majd fut az 55-ös kocsival.

Nyilvánvalóan a második vonal tagjai – a „csupán” nagyon jók – nálam azok, akik a bajnoki címeken, vagy valami más kiemelkedő teljesítményen kívül más statisztikákban, pl. győzelmek számában, top 5-ökben, top 10-ekben, átlagos helyezésekben, néhány éven át már hozták a legjobbak szintjét, csak még (vagy már) nem tudnak a legjobbak közé kerülni. Ők aránylag sokan vannak: Brad Keselowski (#2), Kyle Busch (#18), Denny Hamlin (#11), Kasey Kahne (#5), Carl Edwards (#99), Kevin Harvick (#29), Matt Kenseth (#20), Greg Biffle (#16), valamint Dale Earnhardt Jr. (#88), Kurt Busch (#78), Ryan Newman (#39), Jeff Burton (#31), Bobby Labonte (#47) és Terry Labonte. Az, hogy valakinek még van, vagy már nincs esélye felemelkedni a legnagyobbak közé, az szerintem egyszerűen két dologtól függ: egyrészt attól, hogy pályafutása mely szakaszában jár (az a jó, ha még az elején, de legfeljebb a delén, és ez nem csak korfüggő), másrészt attól, hogy elég jó-e a csapata. Azt gondolom, hogy az első nyolc név esetében mindkettő megvan (bár kétlem, hogy Kenseth-nek és főleg Biffle-nek sok éve van még hátra a csúcson), az utánuk következők esetében viszont egyik, vagy a másik, vagy akár mindkettő hiányzik. Junior a legérdekesebb. Ő Hendrick-versenyző, tehát a csapata nem is lehetne jobb, de eredmények tekintetében a pályafutása 2005 körül érthetetlen módon vakvágányra futott, pedig még most is elég fiatal. Az első öt-hat évében briliáns mutatói voltak. Szintén a jó csapat-alkonyodó pályafutás kombót tolja a 35 éves Newman és a 45 éves Burton is. A 2004-es bajnok Kurt Busch – Kyle bátyja – úgyszintén korosodik, úgyhogy nála nem meglepő a lassú formahanyatlás, ráadásul a csapata sem egy top gárda (egyautós csapat), hanem „csak” egy pofás középcsapat. A 2000-es bajnok Bobby Labonte, valamint kétszeres bajnok bátyja, Terry Labonte Mark Martinhoz hasonlóan már egyértelműen csak levezetnek, és szintén kiscsapatok pilótái.

Következzen a középmezőny! Ezek többnyire olyan versenyzők, akik tekintet nélkül az egyéb statokra, 1-2 győzelemnél többre nem nagyon vitték pályafutásuk során, de emellett szinte mindannyijuknak van valamilyen különleges erőssége, ami színesíti a személyiségüket és valahogy az átlag fölé emeli őket. Clint Bowyer (#15): talán meglepő lehet, hogy őt ide soroltam, pedig nem fogom a jók közé rakni csak azért, mert tavaly kiugróan jó szezont futott. Jamie McMurray (#1): Earnhardthoz hasonlóan szűkítős pálya-specialista, viszont Juniornál jóval forrófejűbb és kevésbé összeszedett. Juan Pablo Montoya (#42) és Marcus Ambrose (#9): bennük közös, hogy a múltjuk miatt (bár eltérő sorozatokból jöttek), mindketten igazi road course-menők, míg máshol teljesen átlagosak. Road course-okon viszont tényleg kiválóan mennek, Montoya pl. az élről esett ki Watkins Glenben 2010-ben, míg Ambrose mindkét győzelmét ott szerezte, méghozzá az elmúlt két évben. Michael Waltrip (#55/#30): Darrell Waltrip öccse mindössze négy versenyt nyert hosszú pályafutása alatt, de abból kettő Daytona 500-győzelem. Ken Schrader szintén egy nem különösebben sikeres veterán, David Reutimannról pedig nemes egyszerűséggel nem tudok mondani semmi különlegeset. :P

Elérkeztünk a futottak még-kategóriához, akik neve mellett maximum egy, vagy talán egyetlen egy győzelem sem csillog, és úgy általában semmi különöset nem tudnak nyújtani azon kívül, hogy feltöltik a mezőnyt. Minden további nélkül az ő listájuk nálam a következő: Martin Truex Jr. (#56), Aric Almirola (#43), Casey Mears (#13), Paul Menard (#27), A. J. Allmendinger (#51), valamint Michael McDowell, Scott Speed, Regan Smith, David Ragan, David Stremme, David Gilliland, Josh Wise, Travis Kvapil, Dave Blaney. Az első öt névben azért pislákol valami, a legtöbbjük még nagyon fiatal és Truex pl. egészen tisztességes átlagos helyezéssel fejezte be a tavalyi évet. Utóbbiaknál pedig néha elgondolkodom, hogy nem fizetnek-e nekik, hogy utolsók legyenek…

Végül, de nem utolsósorban (gyakorlatilag szó szerint :D) jöjjenek az újoncok! Pontosabban az idei teljes szezonos és részszezonos újoncok, valamint azok az újoncok az utóbbi évekből, akik tehetségesnek tűntek, de ilyen-olyan okokból kifolyólag eddig nem igazán tudták beindítani a Sprint Kupa-karrierjüket, ezért nehéz őket megítélni. Előbbi kategóriába sorolható Danica Patrick (#10), Ricky Stenhouse Jr. (#17), Trevor Bayne (#21) és Austin Dillon (#33/#51), utóbbiba Brian Vickers (#55) és Joey Logano (#22). Az újoncokról igazából korábban már írtam pár sort, kivéve Trevor Bayne-t. Ő arról lett híres, hogy már a második Sprint Kupa-versenyét megnyerte – ami történetesen pont a 2011-es Daytona 500 volt! Viszont még abban az évben betegség miatt hosszú időt kihagyott és csak idén tér vissza teljes szezonra a patinás, de középszerű Wood Brothers Racinghez. Brian Vickers-t szintén betegség, azóta pedig a kevés lehetőség, Joey Loganót meg szerintem a puszta éretlensége akadályozza meg abban, hogy komolyabban be lehessen lőni. Azonban Logano közel sem újonc már, és ha azt vesszük, hogy a szélsőségesen fiatal kor hátráltató tényező, akkor a négy év alatt (18 évesen kezdte!) két győzelem és sok pole kifejezetten jól hangzik…