Döntött kanyar

Miközben mindenki a már pedzegetett vihar előtti csendet hallgatja (Apa, kezdődíík!), néhány pilóta a Goodyear hívásának engedve még február 5-én szép sunyiban leugrott Darlingtonba egy egynapos gumitesztre.

Ezzel valójában elég régóta adós vagyok. Azt hiszem, már a legelején érdemes lett volna rögzíteni. Dehát gyakorlat teszi a mestert, és még elég kevés tapasztalatom van online tartalmak futtatása terén. Ebben a többihez képest lényegesen rövidebb bejegyzésben azokat az elveket rögzítem, amik alapján a hozzászólások esetleges moderálása zajlik majd.

Második részéhez érkezett a pályabemutató rovatom. Daytona után ezúttal egy másik, egy sajnos ma már nem létező klasszikust, egy road course-t mutatok be nektek. Mit „egy” road course-t?! Riverside a klasszikus gyors, dimbes-dombos, döntött és beláthatatlan kanyarokkal teli igazi amerikai road course-ok atyja volt. Az egyik legnagyobb kihívás, ami autóversenyzőt - bármilyen autóversenyzőt - valaha érhetett.

Tudjátok, vannak az ilyen oldalak, mint a wikiHow, meg az About.com, ahol sok-sok semmitmondó útmutató mellett néha-néha belebotlasz egy-egy gondolatébresztő leírásba. Nemrég rátaláltam erre, és mivel elég szerteágazónak találtam, azonnal eszembe jutott, hogy kicsit rendszerezve ebből még igen érdekfeszítő bejegyzés születhet. De tényleg, amikor annyira kiszámíthatatlan a futamok végkimenetele, mint a NASCAR-ban, akkor mégis mikor mennyi kockázatot érdemes vállalni a bajnoki címért?

„Néha úgy érzem, minden kisfiú álma, hogy versenyautót vezethessen. Nekem ez volt az álmom. Néztem a nagy versenyzőket, és csak ennyit mondtam: ez az, amit akarok.” Ez alatt az idézet alatt pillantottam meg életemben először Jeff Gordon nevét. Egy könyv hátulján találtam, ami az egyik első NASCAR-os forrásom volt. A 2-es autóval ellentétben Gordonnak még kisgyerekként kezdtem el drukkolni, valószínűleg pusztán azért, mert akkoriban ő volt a legjobb.

Azt hiszem, minél mélyebbre ásod magad egy sportágban, annál nehezebb szurkolni valakinek, mert ha elég intelligens vagy, akkor elég könnyen meglátod a számodra értékes vonásokat több versenyzőben, vagy több csapatban is. Ezen az alapon számomra rengeteg szimpatikus pilóta versenyez mind a NASCAR-ban, mind az F1-ben. (Amúgy - mivel a focihoz mindenki ért - Real-drukker is vagyok. :)) Nem is tudom, mitől emelkedik végül ki valaki igazán valakinek a fejében, legalábbis akkor, amikor a drukker már érettebb. Valószínűleg nincs is erre általános érvényű válasz.

Sokkal könnyebb a rajongó helyzete, ha a versenyzők helyett a csapatok között próbál erősorrendet felállítani, mivel esetükben szerintem sokkal kisebb a szórás eredmények tekintetében. Ettől függetlenül jó pár olyan jellemzője akad a csapatoknak, amiket ritkábban említenek meg a NASCAR-ról szóló híradások. Az alábbiakban főleg ezeket mutatom be.

Amikor 43 autó megkapja a zöld zászlót egy NASCAR-futam elején, pláne ilyen kiegyenlített mezőny és aránylag gyorsan változó erősorrend mellett, a kiscsíra drukker lehet, hogy elveszik a nevek (és rajtszámok) rengetegében. Én legalábbis így voltam vele, amikor elkezdtem futamokat nézni. Ez a bejegyzés azért született, hogy – persze szubjektív alapon – valamelyest eligazítsa a nézőt, és megmondja, hogy általában kitől milyen teljesítmény várható a versenypályán…

Tegnap végre pályára gördülhettek a kocsik a Charlotte-ban, miután az eső elmosta a január 17-ére tervezett első tesztnapot. Ami azt illeti, tegnap sem ment minden zökkenőmentesen…

„…Mert a többinek már mindnek nekimentél…” A jó hangulat érdekében megint a Mint a villámból idéztem, és megint a csapatfőnök Tom Cruise-nak címzett „taktikai” tanácsát tolmácsoltam. :) Talán nem a legcélravezetőbb taktikai utasítás, amit egy csapatfőnök adhat, de ha nem is a felvezető autót, a versenytársakat megcélzó lökés például „belefér a versenybe.” Az alábbiakban ez, valamint jó pár kifinomultabb stratégia is kivesézésre kerül.